Raffensperger Keresztély Dél-Németországból származott. Feleségül vette Holzenstein Évát és 1772-ben Sopronban telepedett le. Testvére Amerikába vándorolt ki és ott alapított kertészetet. Fia, Ignác (1776–1848) házasságot kötött Mölzl (Mörth?) Helénnel (1776–1856), s átvette annak örökségét: a Lõver alján fekvõ kertészetet,  mely a Neuhof elõtt a késõbb Nándor fasornak nevezett út és a Déli Vasút között terült el. Ez az ismert  Raffensperger kertészet öt nemzedéken át egészen az aluljárós forgalmi csomópont építésének megkezdéséig, 1986-ig mûködött. Ignác fia Raffensperger János  (1801–1879) – a második generáció – és annak négy gyermeke közül Ferenc nevû fia (1851–1936) – a harmadik generáció – csakúgy fejlesztette itt a kertészetet, mint Ferenc nyolc gyermekébõl az itt lakó Nepomuki János ("Muki bácsi") 1877–1957, annak öccse, György, (1889–1961) valamint egyik húguk Margit (1893–1974), – a negyedik nemzedék –, végül az õ másik húguk Mária (férjezett Samál Józsefné) leánya, Mária ("Mimi"), férjezett Kovács Ferencné. Az õ idején költözött át az immár kétszáz éves törzs-kertészet a Lõver körútra, ahol ma is mûködik.
     A  törzs-kertészet kicsinek bizonyult a nagy család részére, és ezért a harmadik nemzedékbõl az idõsebbik fiú, Raffensperger József (1848–1920) kivált az õsi termelési helyrõl, és Mika Terézzel (1852–1923) kötött házassága után a Déli Vasútra vezetõ mai Kossuth utca mentén új kertészetet nyitott. Ez a második Raffensperger kertészet, amelynek déli vége a Rák patakig és a Jókai utcáig ért, mindössze két nemzedéken át "élt", mert 1937-ben a mai Vörösmarty utca megnyitásakor az utca északkeleti oldalát szegélyezõ lakóépületek részére parcellázták. Józsefnek és Mika Teréznek hét gyermeke született, három fiú és négy leány. Mind a három fiú megjárta az elsõ világháború poklát. A legidõsebb, József (1881–1940) súlyosan megsérült, öccse, Miklós (1885–1952) éveket töltött szibériai hadifogságban, míg a legifjabb, Mihály (1887-1916) elesett. József és Miklós a háborúból hazatérve elõször még együtt mûvelték a Kossuth utcai kertészetet. Majd József házasságot kötött Wilfing Máriával, 1928-ban önállósította magát, és megalapította az immár harmadik Raffensperger kertészetet a Klebelsberg Kunó utca (ma Ferenczi János utca) és a Vitnyédi utca sarkát érintõ telken. Miklós maradt a Kossuth utcai parcellázást követõen még mûvelhetõ kisebb kertben, és ott kertészkedett egészen haláláig.
     A "szürkenõvérek" zárdája és iskolái tövébe költözött kertészetben a következõ nemzedék a város neves fõkertészénél, Dahner Samunál tanulta a szakmát. De Raffensperger (III.) József (1916–1976) a vasútra ment dolgozni, noha több ízben – még nyugdíjas korában is – foglalkozott újabb kertészet telepítésének gondolatával. Ezt azonban végül a Jereván városrész építése meghiúsította. Öccse, Raffensperger Mihály (1922–1990) folytatta az apától örökölt kertészetet, mindaddig, amíg 1986-ban ezt is ki nem sajátították iskolaépítés céljára. Ennek a régi kertészetnek a helyén áll ma a Vas- és Villamosipari Szakképzõ Iskola és Gimnázium épülete.
     A Raffensperger kertészeteket háromszor érte el a város fejlõdése révén kényszerû beépítés. Noha a Lõver körúton az oda kitelepített törzskertészet és a régi Nándor fasori ház helyett létesített új családi ház és virágkereskedés mûködik, érdekes módon a család vállalkozási kedvét és erejét a rendszerváltást követõ gazdasági életben egy új iparágban figyelhetjük meg. A Raffensperger III. József és Mihály húga, Raffensperger Anna, férjezett Németh Lajosné (ez íráshoz az adatok gyûjtõje) fia az az ugyancsak  Németh Lajos (1954– ), akinek ma villamossági üzeme és üzletei vannak Sopronban és a megyében.

     A család régi emlékei között különösen érdekes a fent említett, és az elsõ világháborúban fogságba esett Raffensperger Miklós hagyatéka: versek, leírások, levelek. Ezekbõl egy részt azért is le kell közölnünk, mert az különös helytörténeti érdekességû. Sajnos nem a kertészet vonatkozásában, hanem azért, mert belõle megtudhatjuk, hogy az elsõ világháborúba vonuló soproni seregtest milyen útvonalon és mennyi idõ alatt került a frontra, ott milyen harcokba keveredett, mily nagyok voltak a veszteségei, és milyen sokan estek fogságba, hogy éveket töltsenek el szibériai hadifogságban. Íme, így ír Raffensperger Miklós, a soproni 18-as honvéd gyalogosezred l. századának tizedese: "Az elvonulás Sopronból volt az a nap, melyet soha életemben nem fogok elfelejteni. A szülõi ház elõtt meneteltünk el, drága anyám a betegágyból tekintett ki az ablakon és intett nekem utolsó üdvözletet. Apám a kapuban állt és küldött utolsó búcsúszót. Két fiútestvérem már elhagyta az otthont, Mária, Helén és Teréz nõvéreim egy darabig még elkísértek az úton. Még több ismerõs is volt az úton egy búcsúzó kézszorításhoz. Azután kimentünk a városból. Megfordultam, hogy szülõvárosomat utoljára még láthassam. Szép meleg nap volt ez az augusztus 15. Kismartonba vonultunk, ahol bekvártélyoztak minket. Freiberger bádogosmesternél kedvesen fogadtak, borral, dohánnyal kináltak. Másnap vonultunk a brucki táborba. Ott még jó dolgunk volt. Bruckban 22-én reggel 1/2 4 kor ültünk vonatra, és egy menetben Landshutig utaztunk, ahol 24-én éjjel 1/2 11-kor (érkeztünk) és a szabadban letáboroztunk reggelig. Estefelé elvonultunk egy faluig, és ott táboroztunk ismét szabadban reggelig. Azután menetelés be Oroszországba. Néhány napi menetelés után augusztus 29-én fedezékbe vonultunk. Amikor itt állásban voltunk, az egyik járõr közölte velem, hogy József bátyám egy (közeli) helységben fekszik és súlyosan sérült. De nem tudtam odamenni, mert augusztus 31-én volt az elsõ támadásunk egy ellenséges magaslat ellen. De olyan nagy veszteséggel vertek vissza minket, hogy az egész századunkból csak 140 ember meg két szakaszparancsnok maradt. Szeptember 1-én este visszavonultunk, akkor József bátyámmal a kötözõhelyen találkoztam. Ezt követõen engem az elsõ tábori századba osztottak, és ismét az ellenség felé vonultunk. Szeptember 2-án újabb támadásra lendültünk, estefelé beástuk magunkat és ott voltunk 5-éig. Akkor az oroszok támadtak ránk, és vissza kellett vonulnunk. Ekkor lõtték agyon Bella ezredesünket, és én is két lövést kaptam a hátizsákomba. Hála Istennek hatástalanok voltak, mert megakadtak a fehérnemûben. Új állásba kellett visszavonulnunk szeptember 9-ig, mikor is el kellett állásunkat hagyni. Ekkor sérült meg Einbeck. Azután visszavonultunk Sanow felé. A visszavonulás egészen Galíciáig tartott, ahol három nap pihenõt tartottunk. Ott Georg unokatestvéremmel találkoztam. Ekkor megint egyszer eleget ehettem. 13-án megérkezett a kiegészítõ század, és ismét továbbmentünk a határon át mintegy 4 km távolságra, jónéhány városon és falun át. Szeptember 20-25 körül támadtuk Santomir várost. Szép város ez Orosz-Lengyelországban. Itt értük el a Visztulát. Fedezékbe vonultunk. Itt találkoztam Schachingerrel. Majd visszavonultunk tartalékba, aztán Santomiron át Nova Alexander ellen meneteltünk.  Ez már októberben volt. Hosszú szenvedés volt ez, hidegek voltak az éjszakák, s éheztünk. S akkor elérkezett október 23-a, az a nap, amikor azt hittem, hogy vége lesz az életemnek. A Visztula partján tábori õrség parancsnoka voltam.  Egy hajóra lõttem, majd részben el is pusztítottam, de azután mégis minden másképp jött. Vissza kellett mennünk, mert a század elhagyta a helyét. Amerre csak néztem, ellenséget és ellenséget láttam. Most végünk van. Délután 1/2 4 óra volt. Mintha a fél legénységet agyonlõtték és megsebesítették volna. Én az ellenség kezébe kerültem. Elhajtottak minket Nova Alexanderba. Beesteledett, kenyeret kaptunk. Aludtunk reggelig. Azután fel Lublinba, éjjel és nappal. Lublinba október 25-én érkeztünk meg. Nagyon jól bántak velünk az asszonyok. 26-án este bevagoníroztunk, 30-án láttuk az elsõ havat. November 5-én utaztunk át a Volga folyón... Az idõ nagyon hidegre fordult. Átmentünk az Ural hegységen, az Ural folyón, itt nagyon szép völgyeket láttunk. November 13-án Szibériában elértük Omsky Rost-ot, november 21-én a Bajkál tó partján utaztunk egész nap, 23-án érkeztünk erre a szép vidékre Csita Peszcsankába. Nagyon hideg volt és mi nagyon kimerültünk a 28 napos úttól. Már tetvesek, bolhásak voltunk. Azután megkezdõdött a fogoly élet. Raffensperger Miklós."
     Végül meg kell jegyezni, hogy a családnak van Amerikában máig tevékeny ága, mely a család nevét a Ravensburgból való eredetre vezeti vissza.